Helyek, ahol szívesen élnék: Iqaluit, Kanada

Ennyire szívesen:

Iqaluitról - a legtöbb átlagemberhez hasonlóan - valószínűleg a büdös életben nem szereztem volna tudomást, ha nincs a BBC nagyszerű dokumentum-minisorozata, az A Cabbie Abroad. A második epizódban Mason McQueen, a londoni taxisofőr Kanadába, egészen pontosan a mintegy 6700 lakosú Iqaluitba látogat.

Iqaluit (inuit nyelven ᐃᖃᓗᐃᑦ, korábbi nevén Frobisher Bay) Kanada Nunavut territóriumának fővárosa – igaz, nem nehéz úgy fővárosnak lenni, hogy gyakorlatilag az egyetlen város a territóriumban. Neve inuitul valami olyasmit jelent, hogy "a halban gazdag hely" és tényleg: a helyi őslakosok ezer meg ezer éve halásznak a part mentén (nyáron) és a parttól messzebb, a jégmezőbe vágott lékeken (télen). Városként a történelme - mint gondolom annyi más településnek a környéken - egy katonai bázissal kezdődött a második világháború alatt: a hely az amerikai légierő utántöltő-állomásaként üzemelt az Európába induló gépek számára. A hidegháború alatt aztán radarállomásként hasznosították a bázist.

Bár az amerikaiak később elhagyták a támaszpontot, az ott élő katonák számára kialakított infrastruktúra (egészségügyi ellátás, oktatás, reptér) azért ott maradt – ugyanígy az őslakosok is, akik a fent említett infrastruktúra miatt nagy számban telepedtek le a környéken. Nunavut territórium megalapítása (1993) után 1995-ben azután hivatalosan is annak fővárosa lett.

(1) (2) Ha Iqaluitba akarnál menni, nincs túl sok választásod: érkezhetsz hajóval, vagy repülővel. A városba nem vezetnek utak.

Ha Iqaluitba akarnál menni, nincs túl sok választásod: érkezhetsz hajóval, vagy repülővel, a városba tudniillik nem vezetnek utak. Közvetlen repülőjáratok indulnak Montrealból és Ottawából, illetve pár másik városból átszállással (Rankin Inleten keresztül) is megközelíthető a térség. Nagy általánosságban naponta van járat Iqaluitba, azonban (főleg a téli időszakban) a helyi repteret gyakran le kell zárni a nagy szél és a hófúvás miatt.

Hajóval érkezni csak a nyári (őrjítő plusz 11 fok!) időszakban lehetséges – ilyenkor enged fel annyira a jég az öbölben, hogy hajóval is meg lehet közelíteni a várost.

A fentiekből adódóan Iqaluit drága. Nagyon drága. Ami valahol érthető, hiszen egy olyan helyen, ahol az áruszállítás sem közúton, sem vasúton nem lehetséges, kerozináron mérik még a legalapvetőbb dolgokat is. A korábban már említett BBC-dokumentumfilmben Mason beszélget egy nővel, aki még a WC-papírt is nagy tételben rendeli magának (a lisztről és a többi tartós áruról nem is beszélve), konténerben. Azután egy évig a konténer tartalmából él. Annál is inkább, mert ha a tartósan alkalmatlan téli időjárás miatt huzamosabb ideig van zárva a reptér, semmiféle utánpótlás nem érkezik a városba.

Az igazsághoz persze az is hozzá tartozik, hogy a nunavuti átlagkereset bőven meghaladja a kanadai átlagot. A kettő azonban nem oltja ki feltétlenül egymást, hiszen az ott élők szerint nagyon is megéri Iqaluitban dolgozni.

A gond inkább azzal van, hogy nem mindenki dolgozik – az őslakosok között sok munkanélküli van, akiknek így a magas árak miatt sem ételre, sem lakhatásra nem futja igazán. Az olló a tehetősek és a szegények között igen nagyra nyílt: egy olyan területen, ahol az őslakos háztartások 70%-a vallja magát élelmiszer-hiányosnak, nagy feladat hárul a jótékonysági konyhákra és szervezetekre.

(3) Télen nem ritka az ilyen. A mínusz 30 körüli hőmérséklethez metsző szél és hóvihar társul.

A munkanélküliséggel összefüggő hajléktalanság nagy probléma egy olyan országban, ahol a tél tényleg telet jelent. Méghozzá hosszú telet: októbertől májusig tartót. Ilyenkor (főleg decemberben és januárban) nem ritka a mínusz 30 fok alatti hőmérséklet, a 70-80 mérföldes óránkénti - 110-130 km/h - sebességű szél és a sűrű havazás. Egy helyi lakos által készített öltözködési segédlet az ilyen időre mondja: ilyenkor már nem számít, hogy Fahrenheitben vagy Celsiusban számolunk.

Akinek ilyenkor ki kell mennie a házból, az úgy felöltözik, hogy a saját anyja sem ismeri meg az utcán. Egyrészt mert nem sokat látni egy hóviharban, másrészt pedig azért, mert ilyenkor egyetlen apró bőrfelület sem marad szabadon. A helyiek szerint minden a szélen múlik: a nagy hideg is elviselhető szélcsendben, a metsző szél azonban a mínusz tízet is mínusz harminccá tudja változtatni.

És persze ott a sötét: telente a nap későn kel és már délután háromkor nyugszik. Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy az elmúlt években az öngyilkosságok száma megemelkedett – a probléma elsősorban a fiatal, 15-34 év közötti őslakos férfiakat érinti nagy számban. Az öngyilkosságok száma egész Kanadában a Nunavut territóriumban a legmagasabb – a döntéshozók most igyekeznek megoldást találni a problémára: képzettebb tanároktól, felkészültebb mentálhigiénés intézményektől remélnek változást, valamint elfogadtak egy prevenciós akciótervet is.

Nyáron talán jobb – a nyári időszakban akár plusz 6-11 fok is lehet: strandpapucsos, pólós idő (a helyieknek). És ha már öltözködés: kiderült, hogy a helyiek is adnak a divatra.

(4) (5) Az utazás legegyszerűbb módja a motoros (esetleg kutyavontatású) szán – és a séta. A városnak nincs tömegközlekedése, csak egy taxitársasága.

Persze az ottaniak divatszeretete nem az utcán mérhető le – ott a praktikum az elsődleges. Annál is inkább, mivel Iqaluitban nincs tömegközlekedés. Utak persze vannak, noha többségük nem aszfaltozott, csak murvás, és persze az év jó részében hó borítja őket. Szóval autózol, gyalogolsz, vagy motoros-, esetleg kutyaszánnal közlekedsz. Ha egyik sem – marad a taxi (lásd még: A Cabbie Abroad).

Taxis nem biztos, hogy akarnék lenni Iqaluitban. A városban ugyanis nincsenek elnevezett utcák: minden házat, épületet csak a házszám azonosít. Az ember beül egy taxiba és azt mondja: "a 4432-höz megyek". És a taxis tudja. És igen: Iqaluit az egyetlen főváros Kanadában, ahol nincsenek közlekedési lámpák. Persze nincs is akkora forgalom, hogy szükség legyen rájuk, vagy akár megérje őket üzemeltetni és karbantartani.

Ha össze akarnám foglalni a lényeget, ez lenne: messze is van, hideg is van, sokszor sötét van, olykor nyomasztó, de legalább drága ott az élet.

Miért élnék ott mégis? Talán azért, mert aki egy-két évet Iqaluitban él, az megtapasztalja, milyen is a tél, milyen az élet a sarkkör közelében. Mert megtanul örülni a napfénynek. Mert megtanulja, milyen igazán közösségben élni. Milyen egy olyan helyen élni, ahol nincs rohanás.

(6) Iqaluit

Ha többet akarsz Iqaluitból, akkor ezeket ajánlom – egyben forrásaim is voltak:

Felhasznált képek:

vissza